Hangversenyek

A KODÁLY KÓRUS DÍCSÉRETE

 Technikai, időhiánybeli és etikai okok miatt jórészt adósok maradtunk az első félév hangversenyéletének értékelésével.  Az időtávlat talán javítja az ember ítélőképességét és utólag talán könnyebb is meglátni, megragadni a valódi teljesítményt.

 A 2011-es naptári év derekán, a koncertévad végén bízvást állíthatjuk, hogy – az egyéb teljesítmények csorbítása nélkül – az időszak legjelentősebb összteljesítményét minden bizonnyal a Debreceni Kodály Kórus (új neve Kodály Kórus Debrecen) produkálta. Ha csak a városunkban lezajlott fontosabb koncertjeiket vesszük alapul, – a fővárosi, vidéki, külföldi megszólalásaikat nem említjük – akkor is elképesztő mennyiségű és minőségű munka áll mögöttük.

Carmina Trikolidis

 Hosszú évek óta nem látott tömegeket vonzott februári – Karolos Trikolidis által vezényelt – Kölcsey Központban tartott koncertjük. Igaz, a műsor Orff töretlen népszerűségű Carmina Buranajával csalogatott, de mellette megszólalt egy kortárs magyar szerző, Csemiczky Miklós Carmina Universitatis című alkotása is. Nyilván csábítást jelentett Rost Andrea várhatóan világszínvonalú szólista közreműködése, de Otokar Klein (alias Klein Ottokár) is lenyűgözött, miután nyaktörő magasságú szólószámát teljes hanggal adta elő, megtörve a hazai pódiumokon szokásos falzett markírozások rossz hagyományát. (Azóta kiderült, hogy a Rost-Klein páros lesz az őszi, Domingo által vezénylendő Los Angeles-i Bánk bán előadások főszereplője is!) És persze büszkék voltunk debreceni nevelésű ifjú sztárunkra, Haja Zsoltra, aki ismét bizonyságát adta tálentumának és munkabírásának. A ma már kissé mackós, de még most is sármos Trikolidis egyéni tempókkal, mindvégig koncentráltan irányított. Lehet elképzeléseit vitatni, de egyénisége és professzionalizmusa ma is meggyőző. Oratorikus művekről lévén szó, a filharmonikusok tisztes helytállása mellett a Kodály Kórusnak jutott a partitúrába jegyzett hangok nagy többségének megszólaltatása. Imponáló, magasrendű teljesítményt nyújtottak, éneklésükre ezúttal különösen pozitívan hatott a teremben uralkodó felfokozott hangulat.

 Vivat, crescat, floreat!

Áprilisban ünnepelte alapításnak fél évszázados évfordulóját a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny. Mai szóval a verseny „rezidens” együttesének is nevezhetnénk a Kodály Kórust, miután Gulyás György és egykori énekkara volt az aranyfedezete és záloga a rendezvénysorozat létrejöttének és felvirágzásának. Kézenfekvő volt tehát, hogy kitüntetett szerepet kapjanak az idei évfordulós események során is.

Utólag elmondhatjuk, emberfeletti munkát végeztek karnagyukkal, Pad Zoltánnal együtt. Az április 9-i ünnepi gálakoncertet három fiatal magyar komponista – Ott Rezső, Zombola Péter és Meskó Ilona – énekkari etűdjeinek ősbemutatójával indították, melyek Kodály 1961-es latin nyelvű üdvözlete (Vivat, crescat, floreat!) nyomán, frissen íródtak. Ezt követően az elmúlt évtizedekben Debrecen városa által rendelt a cappella kórusművekből adtak antológia jellegű áttekintést. Ennek a tekintélyes termésnek egy jelentős hányada mára a nemzetközi kórusrepertoár részévé vált. Különös rangot adott az eseménynek, hogy a felcsendült darabok komponistái – akik tehették – szinte valamennyien jelen voltak az ünnepi alkalmon, ami ezáltal a mesterek és tanítványaik találkozójává is vált. (Ma már tudjuk, hogy a napokban elhunyt Petrovics Emil talán utolsó közszereplése volt a debreceni látogatás.) A mintegy negyven perces vegyeskari blokk centrumában Orbán György Stabat Matere állt, ezt keretezték Farkas Ferenc, Petrovics Emil, Hollós Máté, Csemiczky Miklós, Vajda János, Fekete Gyula, Kocsár Miklós és Gyöngyösi Levente kompozíciói. Az egytől-egyig kvalitásos, de stilárisan különböző művek Pad Zoltán keze alatt a legmagasabb nemzetközi színvonalon szólaltak meg. Nemcsak az előadás jelentett nagy erőpróbát a Kodály Kórus énekesei számára, hanem feltételezhetően az előkészítés is tudatos és kemény „edzésterv” alapján történhetett.

A szünet után következett még a java, Szokolay Sándor: Istár pokoljárása című oratóriumának újraélesztése. A legendás, de mára gyakorlatilag elfeledett darab a Gulyás György vezette Kodály Kórus számára készült, ezzel nyílt meg és indult útjára 1961-ben a Bartók Kórusverseny. Most az ötven éves évforduló kézenfekvő alkalomnak tűnt a művel való ismételt találkozásra, különös tekintettel Szokolay Sándor nyolcvanadik születésnapjára is. A korai darab, szerzőjének már minden jellegzetességét magán viseli: a tematikus és karakterbéli gazdagságot, az énekszólamok melizmatikus vonalvezetését, s mindenek előtt a nagy drámai erőt. A babiloni mítosz nyomán Weöres Sándor által versbe foglalt történet katartikus hatással szólalt meg, melyben a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Kodály Kórus mellett részt vállalt a szolnoki Bartók Béla Kamarakórus is. Az elsőrangú szólisták – Bátori Éva, Bódi Marianna, Haja Zsolt és Cser Krisztián, valamint narrátorként Mácsai Pál – rendkívüli felkészültséggel és átéléssel vettek részt a drámai folyamatokban. A legnagyobb elismerés és köszönet azonban kétségívül Kocsis Zoltánt illeti, aki fáradságot nem ismerve, tévedhetetlen biztonsággal és kérlelhetetlen igényességgel dirigálta a számára is revelációt jelentő darabot. Szimbolikus jelentőségű volt – a legnagyobb magyar muzsikus – Kocsis ilyetén szerepvállalása, miután Gulyás Györgyhöz és Szokolay Sándorhoz egyformán erős zenei és emberi szálak fűzik. Állásfoglalás volt részéről  ez a művészi vállalás, és egyszersmind közvetlen ismerkedési lehetőség volt számára Debrecen zenei tradícióival és jelenével.

 Pompa és ragyogás

 Április végén sok-sok igényes és eredményes műhelymunka és a cappella koncert után Pad Zoltán oratóriumok dirigenseként állhatott saját együttese és a filharmonikusok élére. A Bartók teremben rendezett koncerten két zeneszerző óriás jórészt ismeretlen alkotásai szerepeltek. Händel Koronázási himnuszai valószínűleg először szólaltak meg Debrecenben. Magasrendű, változatos tételeket hallottunk, melyek a Händel oratóriumok kedvelői számára könnyen befogadható, ínyenc falatnak bizonyultak. Jól követhetőek voltak a mester stílusának egyes rétegei: a német gyökerek, az olasz dallamosság éppúgy, mint a brit birodalom emelkedett hangulatvilága. Pad Zoltánnak első zenekaros vezénylése máris meggyőző eredményre vezetett. Kórusa mellett a Debreceni Filharmonikus Zenekar tagjait is sikerült ízléses, a historikus hagyományokhoz közelítő játékmódra bírni. Ezáltal létrejött a hangzás és az artikuláció egyensúlya, melyhez a Bartók terem visszhangos akusztikája kellemeskeretet adott. A koncert szoprán szólistája, a Berlinből hazalátogatott Korondi Anna – még mindig Händelnél maradva – a ritkán hallható Salve Regina című szólókantátát adta elő stílusosan. Partnerei közül különösen szép pillanatokat szerzett számunkra Sárosi Dániel virtuóz orgonajátéka. A hangversenyt Mozart: Vesperae solennes de confessore című nagyszabású remeke zárta, melyet szerzője egyik legsikerültebb szakrális  alkotásának tartott. Remek szólókvartett társult a debreceni zenei együttesekhez. Schöck Atala, Balczó Péter és Cser  Krisztián intelligensen és muzikálisan  oldották viszonylag kisebb feladatukat. A sláger – a Laudate Dominum tétel – Korondi Anna számára adott ismét lehetőséget, aki torokszorító pillanatokat szerezve igazolta nemzetközi klasszisát.

Liszt 200

Július elsején a Kodály Kórus Liszt-bicentenáriumi sorozatának első estjén – mely a Liszt és mesterei címet viselte –  német vendégkarnagy, Florian Helgath dirigálta az együttest. Eleve érdekesnek tűnt a műsorösszeállítás „szendvics-szerkezete”. Liszt végsőkig letisztult egyházzenei remekének a Missa Choralis-nak tételei közben  nagy elődök (J.S. Bach, Palestrina és Allegri) alkotásai szólaltak meg. Meglepő módon  ezáltal mégsem szenvedett csorbát Liszt miséjének folyamatossága, mert az „intermezzok” üdítően hatottak és inkább erősítették a nagy romantikus mester zenei világának hatását. A Kodály Kórus énekesei szemmel látható igyekezettel és szimpátiával követték a rendkívül tehetséges fiatal dirigens utasításait. Őszintén szólva nem is értem, hogy miért jöhettek eddig oly ritkán vendégkarnagyok az énekkar a cappella koncertjeire. (Pad Zoltán bizonyára nem féltékeny kollégáira, miután a sorozat következő koncertjére az egyik legkiválóbb brit kóruskarnagyot, Peter Broadbentet kérte fel.) A dicséret mellett meg kell fogalmazni azonban azt a tapasztalatot is, hogy  a nagyobb szólamszámú és kétkórusos műveknél nem mindig homogén az egyes szekciók hangzása. Ma viszonylag kisebbségben vannak a fiatal hangok az együttesben, ezért a vibratósabb hangképzés dominanciája időnként zavaró. Pad Zoltán szakértelme garancia arra, hogy a helyzeten sikerül javítani, s a kórus nemzetközi klasszisát ezen a téren is sikerül megőrizni. A Szent Anna Székesegyházban örvendetesen nagyszámú közönség előtt lezajlott koncerten ismét találkozhattunk Sárosi Dániel orgonajátékával. Az együttjáték szempontjából igen kényes Liszt mise kísérőjeként éppúgy helytállt, mint az önállóan előadott Bach korálelőjátékok szólistájaként. A hallgatóság nagyon lelkesen fogadta a tartalmas koncertet, melynek műsorából Allegri: Miserere-jének különös tér-élménnyel szolgáló előadása a két karnagy (a vendég és a vendéglátó) „négykezes” dirigálásának sajátos, kollegiális helyzetét is megteremtette.

 Szép este volt, de ami még ennél is értékesebb az a Kodály Kórus folyamatos teljesítménye. Helyesen teszik dolgukat, – a nehéz helyzetben előre menetelnek. A dicső múlton nem nosztalgiáznak, hanem erőt merítenek belőle, s járják útjukat. Köszönet érte.

 (baljos)

FAUST HORVÁT MÓDRA

 

Szépszámú hallgatóság előtt zajlott le a Bartók-teremben a Filharmonikusok januári koncertje. Műsorukon az előzetesen szűkszavúan meghirdetett programtól némileg eltérve Berlioz és Liszt művek, illetve tételek szerepeltek. Filozofikus gondolatkör kötötte össze Berlioz. Faust elkárhozása című művének és Liszt: Faust szimfóniájának előadását. Mindkét alkotás a XIX. század mesterművei közé tartozik, s a 200 éves évforduló a szimfónia előadásának különös indokot is adott.

 

Azonos térfélen

 

A horvát nemzetiségű Mladen Tarbuk személyében ezúttal – hosszú évek óta először – külföldi vendégkarmester állt a zenekar élén. Már a Berlioz mű első hangjainál érezhető volt, hogy munkája nyomot hagyott az együttesen. A hangzáskép a megszokottól árnyaltabb, teltebb volt, s mintha a muzsikusok is oldottabban játszottak volna. Pedig Tarbuk igen egyszerű mozdulatokkal dirigál, nem öncélú pálcavirtuóz. Végig ellenőrzése alatt tartja együttesét, s hallhatóan a formaépítésre teszi a hangsúlyt. Nem engedett a Bartók-terem akusztikai csábításának, így a vokális számok kísérő szólamai sem nőtték túl önmagukat. Biztos ízlésű, felkészült és tapasztalt szakemberként, jó pedagógiai érzékkel is rendelkezik, mert a koncert teljes ideje alatt sikerült „egy térfélen ” mozognia muzsikusaival.

 

Őszinte átélés

 

Berlioz hatalmas terjedelmű, operai és oratorikus elemeket elegyítő művének három zenekari és két énekes száma csendült fel, köztük a közkedvelt  Szilfek tánca és a Rákóczi induló is. A nagyközönség számára bizonnyal különlegességnek számított Margit két gyönyörű áriája, melyeket Francesca Provvisionato szólaltatott meg. Előadásmódját a perfekció és az őszinte átélés jellemezte. Szinte tapintható volt a publikum odaadó figyelme, amivel éneklését követte.  Tavaly őszi vígoperai Rosina alakítása után most egy teljesen eltérő zenei világban bizonyította művészi elhivatottságát. Mindkét áriában egy-egy szólóhangszer (brácsa, ill. angolkürt) társul Margit szólamához. Ez alkalommal különösen Ludmány Antal szerzett emlékezetes perceket letisztult, szépen formált játékával. A  Berlioz-félidő hatásos zárása volt a népszerű Rákóczi induló. Ismét dicsérhető a dirigens, aki nem esett túlzásokba és a bombasztikus megoldásoktól tartózkodva dirigálta a magyar léleknek különösen kedves darabot.

 

Sokrétegű partitúra

 

Liszt zenekari alkotásai között a legjelentősebb mindenképpen a Faust-szimfónia. Nem a főhős életútjának illusztratív zenei ábrázolására törekszik, hanem a küzdő, vívódó ember portréját rajzolja meg. Mindhárom tételében (Faust, Margit, Mefisto) tulajdonképpen Liszt önarcképével találkozunk, hiszen ő az, aki magában hordozta a romantikus hősök valamennyi végletes jellemvonását. Mefisto zenei anyaga nem más, mint a Faust-téma transzformált alakja. Ez a megoldás pár évtizeddel később Bartóknál az ideális és a torz ellentéteként jelenik meg. Már ez a néhány felvetés is jelzi, hogy igen bonyolult, sokrétegű partitúráról van szó, melynek megszólaltatása jelentős művészi energiákat kíván. Mladen Tarbuk ezúttal is állta a próbát, s – nyilván operai tapasztalatainak is köszönhetően – koncentrált, láttató erejű tolmácsolással szolgált. A nagy tömbök mellett gondosan ügyelt a kamarazenei területek lírai nyugalmára is. Nagyon tetszett, hogy szinte nem is engedett tételszüneteket, így még szorosabbra fűzte a teremben ülők (zenészek és közönség) figyelmét. Ezúttal a szimfónia első változata szólalt meg, mely még nem tartalmazta az utóbb Liszt által hozzáillesztett – Goethe sorokra komponált – tenorszólós, férfikaros finálét. Aki ismeri ezt a véglegesnek szánt verziót, annak bizonyára hiányoztak a „chorus mysticus” emelkedett záróütemei. El kell azonban ismerni, hogy Tarbuk nem hagyta befejezetlenül a háromtételes ősváltozatot sem, mert nagyszerű építkezéssel, grandiózus akkordokkal, lelkesítően fejezte be debreceni koncertjét.

Szívesen üdvözölnénk máskor is városunkban!

baljos

 

Nagyerejű felütés 

Nagyerejű felütéssel kezdődött a Debreceni Kodály Kórus idei, Gulyás Györgyről elnevezett hangversenysorozata. Első koncertjükön a zenetörténet egyik leghatalmasabb alkotását, Bach Máté passióját szólaltatták meg vendégegyüttesek – a Purcell Kórus, az Orfeo Zenekar és a Capella Savaria – közreműködésével, Vashegyi György irányítása mellett.  A nagy mű Őszi Fesztvál keretében történt előadását a  Vashegyi vezette együttesek húsz éves jubileuma is indokolhatta, egyébként a Krisztus szenvedéstörténetét elbeszélő passiók műsorra tűzése   a húsvéti ünnepek idején szokásos.

 

A kritikusnak két esetben lehet különösen nehéz a dolga. Az egyik, amikor a produkció, vagy az adott művész teljesítménye alacsony színvonalú, s ezt lehetőleg becsületsértés nélkül kell megfogalmaznia. A másik – szerencsésebb – eset, amikor egy kiemelkedően értékes előadás elemzését kell elvégezni, természetesen lehetőleg kerülve a lapos közhelyeket.  Szerencsére most az utóbbi helyzet áll fenn, miután a Máté passió előadása rendkívüli élménnyel szolgált.

 

Ideális helyzetet teremtett a közreműködő négy együttes és a szólisták művészi találkozása. Felkészültségük alapos, helytállásuk példás volt, végig győzték koncentrációval a háromórányi időtartamú „opus magna” próbatételeit. Értették  és átélhetővé tették a Máté passió  legmélyebb rétegeit is,  így szinte operai komplexitású előadásban lehetett részünk. A szólisták eminens teljesítményei közül – érzésem szerint – három kívánkozik az élre. Kovács István kivételesen szuggesztív Jézus tolmácsolása zenei és intellektuális értelemben egyformán hibátlan volt.  Fokozta az élményt, hogy szólamát kotta nélkül énekelte, – ebben a műfajban teljesen szokatlan módon. Az Evangélista irgalmatlanul nehéz, terjedelmes recitativóit Kálmán László kiváló német kiejtéssel és azonosulással tolmácsolta. Tökéletesen tisztában volt a kompozícióban betöltött szerepével, s ennek megfelelően vállalt oroszlánrészt a passió megszólaltatásában. Németh Judit megrendítően énekelte az altáriákat, és ismét jelét adta sokoldalúságának. Olyan énekessel, aki egyszerre tud megfelelni egy Wagner operaszerep kívánalmainak (rendszeres fellépője a Bayreuthi Ünnepi Játékoknak!), és képes a historikus jellegű barokk éneklésben is átlagon felülit nyújtani, csak elvétve találkozhatunk.  A szoprán és a tenor áriákat Zádori Mária és Megyesi Zoltán énekelték stílusosan és meggyőzően. A basszista Cser Krisztián összetett feladatot teljesített ezen az estén, de kissé nyers és kiegyenlítetlen hangképzésével némileg kilógott kollégái közül. Remekül teljesítették ugyanakkor az énekkarok szólistái rövid, egy-két mondatos szerepeiket.

 

A hangszeresek is élményt nyújtottak.  A megkettőzött együttesekből remek hangszerszólókat hallottunk, tekintve, hogy Bach gyakran használt obligát hangszereket áriáiban és egyes recitatívóiban. Külön figyelmet és említést érdemel az orgona mellett helyet foglalt Gyöngyösi Levente, aki nagy tehetségű zeneszerző létére az Orfeo zenekar continuo játékosaként gyakorló muzsikusként is  tevékenykedik. Bach mellett a legnagyobb hála ÍVashegyi Györgyöt illeti, mert immár két évtizedes tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett a régi zene autentikus előadása terén. Az ő mostani interpretációjának lényege nem valami tudományos, száraz kottahűség volt, hanem képes volt a hagyományt szuverén előadóművészi tehetséggel és fantáziával egyesíteni. Muzsikusaival lüktető szellemi és érzelmi élménnyé tette Bach korszakos remekművét, mely három órán keresztül fogva tartotta a közönség figyelmét. A visszhangos akusztika ezúttal jótékonyan segítette az oratorikus  hangzást, így  – köszönhetően a magas színvonalú előadásnak – ezen az októberi estén a Bartók terem  ismét régi, ünnepi hangulatát áraszthatta.

 

(baljos)

2010. október 14. 19:30 – Kölcsey Központ

Rubányi-bérlet

A Debreceni Filharmonikus Zenekar hangversenye

Közreműködik: Banda Ádám (hegedű)

Vezényel: Kocsár Balázs

I. Sztravinszkij: Szimfónia 3 tételben
M. Bruch: g-moll hegedűverseny
L. van Beethoven: III. Eroica szimfónia

HULLÁMZÓ ÉVADKEZDÉS 

A hűvös és barátságtalan ősszel együtt kezdetét vette a Rubányi hangversenysorozat is, melynek első koncertjére jócskán megtelt a Kölcsey Központ nagyterme. A műsorfüzetet lapozgatva döbbentem rá, hogy szégyenletesen csendben mentünk el a névadó Rubányi Vilmos születésének századik évfordulója mellett, amiről 2005-ben kellett volna méltó módon megemlékezni. Túl hamar elfelejtette a szakma ezt a nagyszerű karmestert, akinek pedig nagyon sokat köszönhet a magyar operajátszás, de különösen Debrecen zenei élete. Megfellebbezhetetlen szakmai tudása, igényessége eredményeként sok-sok szép este élményét érzik mindazok, akik hallhatták koncertjeit és magas hőfokú operaelőadásait.

 Szakítás

Alapvetően helyénvalónak tűnt a szándék, hogy – szakítva a „nyitány-versenymű-szimfónia” klisével – némileg újszerűen összerakott műsorral lépjen a közönség elé a Debreceni Filharmonikus Zenekar. Indításként Sztravinszkij Szimfónia három tételben című alkotása azonban erre a célra nem bizonyult jó választásnak.  A nagy orosz mester zenekari művei nem tartoznak zenekarunk alaprepertoárjához. Tavaly ugyan megszólalt az Oedipus Rex, s valamikor régebben a Petruska is, de azért ez mégsem jelent mindennapi kapcsolatot a szerzővel. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Sztravinszkijnak különböző stíluskorszakai voltak, melyek más-más szempontból jelentenek komoly nehézséget az előadóknak. Nos, ennek a neoklasszikus periódusából való szimfóniának a jelenlegi előadása hangulatát és színvonalát tekintve inkább olvasópróbának bizonyult, mint koncertélménynek. Érezhető, tapintható volt az együttes lámpaláza és feszült figyelme a ritmikai és harmóniai váratlanságok dzsungelében.  Hiányzott a határozott körvonalú, láttató erejű tolmácsolás, mely különbséget tesz a lényeges és kevésbé lényeges zenei momentumok között, mely képes vezetni, ráirányítani a hallgató figyelmét a darab szerkezetére, dramaturgiájára. Sajnos a tolmácsolás „a legyünk túl rajta, ússzuk meg borulás nélkül” szándékot tükrözte. Megérezte ezt a közönség is, mely ezúttal az udvariasnál is rövidebb, bágyadt tapsával jelezte hiányérzetét.

Forró légkör

Aztán hamarosan felforrósodott a légkör, amikor Banda Ádám hegedűje megszólalt Max Bruch: g-moll versenyművének első taktusaiban.  Hiába ez a fiatalember nem egyszerűen hangszerének virtuóza, hanem szuggesztív kifejezőerővel rendelkező, érzékeny muzsikus is. Az a típus, aki a zeneszerző szándékainak hivatott szószólója, aki pódiumra lépésének első pillanatától az utolsóig áramkörébe vonja a hallgatókat. Hegedűhangja nem annyira erejével, inkább intenzitásával és árnyaltságával hat, jobb és balkéz-technikája, vibrátoja  egyformán kiművelt és virtuóz. Bruch hegedűversenye „remek mű” (így, két szóban írva), mely mindenképpen megérdemli, hogy gyakrabban megszólaljon a koncertéletben. Banda Ádám személyiségének és játékának „térereje” nemcsak a közönség, hanem a karmester és a zenekar irányába is hatott, ezért ihletett tolmácsolásnak lehettünk részesei. Különösen megmaradt emlékünkben a lassú tétel bensőséges dalolása és finálé szilaj lendülete. A publikum most is a szeizmográf pontosságával jelzett vissza; feltétlen  lelkesedését az ifjú művész ráadással honorálta.

Páratlanok

Kocsár Balázs vezetőkarnagy Beethoven zenéje mellett minden bizonnyal a páratlan számokhoz is vonzódik, miután a közelmúltban általa dirigált első, ötödik, kilencedik szimfóniák mellé most a harmadikat, az Eroica-t választotta. Tavaszi, jól sikerült Sors-szimfónia produkciója után érdeklődve vártuk ennek a nagy opusznak az előadását is. Tempói általában mértéktartóak voltak, nem áldozott fel semmit sem az öncélú hatásosság oltárán. Már a hangverseny kezdetén feltűnt, hogy ezúttal változtatott a vonóskar elhelyezésén. (Ismét egymás mellé került a két hegedűszólam, míg a karmester jobbján foglaltak helyet a csellisták és a brácsások, és a bőgők a színpad mélyén szóltak.) Ez az elhelyezés sokkal előnyösebb „sztereo” hangzást eredményezett, mint a korábbi bécsiekre „hajazó” ülésrend. Az így egységesebben hangzó vonóskar mellett megfelelő teret kaptak a fafúvós szólisták is, de elégedettek lehettünk a kürtösök produkciójával is. A mű két közbülső tételének megszólaltatását éreztem a legsikerültebbnek, a finálé utolsó ütemei talán kissé veszítettek energiájukból. Az évadnyitó hangverseny három műsorszámának tolmácsolása abszolút különböző színvonalú volt. Az Eroica-szimfónia jobban sikerült, mint a nyitó Sztravinszkij darab, de a Bruch hegedűverseny élményszerű előadásával nem vehette fel a versenyt.

(baljos)

 

 

 

2010.október 1.  19:30   Bartók Terem

a  Debreceni Filharmonikus Zenekar  és Kodály Kórus 

ünnepi hangversenye a Zene Világnapján

vezényel: Kocsár Balázs

 

VILÁGNAPI BORBÉLY 

 Gioacchino Rossini remekével, A sevillai borbély című vígopera előadásával  kedveskedtek a közönségnek október elsején – a Zene Világnapján –  Debrecen hivatásos zenei együttesei. Tény, hogy több mint két évtizeden keresztül nem szólalt meg városunkban ez az örökzöld, így most jó ötletnek bizonyult újra elővenni.

A félig szcenírozott, hangversenytermi előadás legnagyobb értékét a nagyszerű énekesi teljesítmények adták. Tapasztalható volt, hogy a szólisták közül páran már régóta repertoáron tartják szerepüket, míg a többség erre az alkalomra tanulta meg szólamát. Ez magyarázta, hogy időnként a kotta is előkerült a színpadon, de ez egyáltalán nem zavarta a produkció összhatását.

Önfeledt mókázás és utócsengés

Vranyecz Artúr rendezőként, játékmesterként jegyezte az előadást. Számos szellemes ötlete volt, ami igazi vígoperai hangulatot eredményezett és önfeledt mókázásra késztette a szereplőket. Zavart azonban a rendező-színművész személyes „túltengése”. A cselekményre és a szereplőkre vonatkozó ismertetései helyénvalónak és szükségesnek tűntek, de ezen túlmenően öncenzúrát kellett volna gyakorolnia. Rettenetesen hosszú volt bevezető prológusa, s feleslegesen szellemeskedő „háromnegyedes” repszövege. Annak aztán végképp semmi értelme sem volt, hogy időnként Rossini zenéjéről szóló „műelemzéseket” is elhadart. A koncert ünnepélyes aktussal – az év művészeinek járó kitüntetések átadásával – indult, majd ezt követte Vranyecz hosszadalmas magánszáma, minek következtében harminc perccel a kezdés után még egyetlen taktusnyi zene sem szólalt meg a Bartók teremben. Ha bárki, színházhoz és közönséglélektanhoz értő ember végignézi a főpróbát, nyilván felhívta volna a figyelmet ezekre a sajnálatos aránytévesztésekre. Más haszna is lehetett volna a külső kontrollnak: jelesül a zenekar és az énekesek hangzási arányainak beállítása. Amióta a patinás Bartók terem emeleti erkélye nem használható, sajnos tovább romlottak az akusztikai körülmények. Az amúgy is visszhangos tér még hosszabb utócsengést kapott, ami már-már templomi visszhangra emlékeztet. A zenekari hangzás nehéz, hangos masszává duzzadt, ezért a Rossini partitúra számos részletszépsége, szellemes fordulata rejtve maradt. Tisztelet a szólistáknak, hogy többnyire képesek voltak áténekelni ezt a vastag hangfüggönyt.

Elemükben voltak

A címszerepben a rendkívül tehetséges Haja Zsolt nyújtott parádés alakítást. Magvas baritonja és felszabadult játéka a legszebb jövőt ígéri, reméljük okosan építi majd további pályáját. Francesca Provvisionato a női főszerepben, Rosinaként bűvölte el a közönséget. Rendkívül megnyerően, virtuózan énekelte koloratúrákban gazdag szólamát, de játéka és színpadi megjelenése éppúgy illúziót keltő volt. Hallhatóan egyik legkedvesebb szerepe lehet Rossini hősnője. Szerelmesét, Almaviva grófot Pataki Potyók Dániel személyesítette meg, hasonlóan emlékezetes teljesítményt nyújtva. Muzikális, egészséges tenorját jóleső érzéssel hallgattuk. Két buffo basszus (basszbariton) parádés komédiázását is élvezhettük. Cseh Antal Basilio zenemesterként, Bátki Fazekas Zoltán pedig Bartolo doktorként igazán elemében volt. Imponálóan énekeltek, bírták szusszal a vígoperai hadarásokat, és játékukkal is mindig a jó ízlés határain belül maradtak. Mohos Nagy Éva hatásos kabinetalakítást nyújtott Berta szerepében, de igen szépen helyt álltak a Kodály Kórus „fiai”, Csávás József és Szűcs Ferenc is.

Helyes döntés

A Pad Zoltán betanításában fellépő Kodály Kórus férfikari tagjai komolyan vették feladatukat és a szokatlan feladatkörben is derekasan teljesítettek. Hasonlóan muzsikáltak a Debreceni Filharmonikusok művészei is. Szép, virtuóz szólókat hallhattunk, de – talán az említett akusztikai nehézségek következtében – Rossini zenéjének könnyed eleganciája, időnkénti szemtelen pimaszsága nem érvényesült kellőképpen. Jól döntött Kocsár Balázs, amikor a „sevillait” tűzte műsorra. Nyilatkozataiból is tudjuk, hogy a „bel canto” stílus milyen fontos számára, de dirigálásának fegyelme is tükrözte elkötelezettségét. Talán, ha több mosolyt látunk előadás közben az arcán, zenekara is derűsebb kedéllyel kelti életre Rossini partitúráját. Mindezekkel együtt, igen szép élményben lehetett részünk! Talán érdemes lenne a Csokonai Színház deszkáin is továbbjátszani a darabot, bizonyára sokakat csalna (vissza) városunk teátrumába.

 (baljos)

2010. május 13. 19:30   Kölcsey Központ

a  Debreceni Filharmonikus Zenekar hangversenye

vezényel: Kocsár Balázs

műsor:

W.A.Mozart: Esz-dúr szimfónia KV.543.

Balassa S.: Trianon – ősbemutató

L. van Beethoven: 5. Sors-szimfónia

Mahler helyett M-B-B

Nem a recenzens érdeklődése csappant az utóbbi hetekben, hanem objektív körülmények akadályozták, hogy az évadvég egy-egy fontos eseményén megjelenjen és hírt adjon. A filharmonikusok Rubányi-sorozatának utolsó előtti koncertje (május 13-án) a kiadotthoz képest totális műsorváltozásával számos kérdőjelet vetett fel, még mielőtt az első akkord megszólalhatott volna. Egy bérletsorozat előzetesen meghirdetett műsora jobb helyeken, csak végső esetben módosulhat. Most nem tudni mi történt, mikor egy gyermekkori Mozart szimfónia és Mahler „ötödikje” esett áldozatául az elhamarkodott (?) tervezésnek. Ha van akár egy megszállott Mahler rajongó is a DFZ bérletesei között (s miért ne lenne), el tudom képzelni keserű csalódottságát, mikor a hőn áhított opusz helyett történelmi/politikai aktualitást és népszerűséget kereső saláta-programot volt kénytelen meghallgatni.

Áldozatul esett

De, ne tovább a berzenkedéssel, nézzük, milyen tapasztalatokkal szolgált a végül Mozart-Balassa-Beethoven „tengelyre” fűzött új műsor a Kölcsey színpadán. (Bocsánat, inkább parkettjén, mert ismét „tornaterem” üzemmódban vette igénybe a zenekar a Nagytermet!) Elsőnek a Mozart életművet betetőző három nagy szimfónia közül a viszonylag ritkán hallható Esz-dúr hangnemű (KV. 543) szólalt meg. A kivételes darab interpretációja sajnos nem tudta elkerülni a nyitószámok szokásos sorsát. A koncert kezdő perceinek, a kialakuló összehangolódásnak (karmester-zenekar és zenekar-közönség között) esett áldozatául. Mintha nem is egy géniusz ragyogó opuszát hallhattuk volna, hanem valamelyik közepes Mozart-kortárs kismester tisztességgel papirra vetett zsengélyét. A forma ugyan követhető volt, de a jellegzetes mozarti hang, az akcentusok, a derű, s főleg a zsenialitás teljesen hiányzott ebből az előadásból. Az igyekezet és az erőfeszítés tapintható volt, de ez bizony kevésnek bizonyult egy emlékezetes produkció létrehozásához.

Nemzeti fájdalom

Ezt követően – ősbemutatóként – Balassa Sándor közelmúltban keletkezett Trianon című zenekari műve hangzott el. Helyes törekvés, hogy időről-időre kortárs magyar zeneszerzők darabjai is műsorra kerülnek. Balassa pályája a hetvenes-nyolcvanas években emelkedett magasra, mikor avantgard eszközöket sem nélkülöző műveivel (Kassák-requiem, Az ajtón kívül c. opera), – jelentős nemzetközi sikereket aratva – az európai zeneszerzés élvonalába emelkedett. Azóta szemlélete és zenei nyelve megváltozott, egyszerűsödött. Zeneszerzői profilját ma már nem az útkeresés, hanem a letisztultság és a biztos szakmai tudás jellemzi. Nehéz megítélni, hogy a Trianon megmarad-e az alkalmi darabok körében, vagy az egyre jobban kibeszélhető magyar fájdalom maradandó művészi megfogalmazásává válik-e? Engem első hallásra nem ért katartikus élmény. A mélyvonósok és mélyrezek vésztjósló és időnként magyaros effektjei inkább a biztos kezű mesterről tanúskodtak, mint az ihletközeli alkotói állapotról. Kocsár Balázs és muzsikusai derekasan dolgoztak a műért, s a közönség is előzékenyen honorálta teljesítményüket.

Varázsütés

A szünet ezúttal varázsütés-szerű váltást hozott a koncert minőségében és hangulatában. Bevallom kissé tartottam, hogy az előzmények után milyen előadásban szólal majd meg a slágerek-slágere, Beethoven 5. szimfóniája. Már az emblematikus kezdő motivum is friss erővel, a sokszorosan rárakódott ballasztoktól mentesen robbant a koncertteremben. Kocsár és zenekara bátran újraolvasta a partitúrát, s nem „leánykori” emlékeit szólaltatta meg, hanem elven és kottahű előadást produkált. A koncert első félidejének elfogódottsága elszállt, megteremtődtek a hangzásarányok és végre élvezetes, magas színvonalú muzsikálás zajlott. Mindegyik szekció a tudása javát adta, s ismét bebizonyososott, hogy a Debreceni Filharmonikus Zenekar – ha van kedve hozzá – igen magas nívón képes teljesíteni. Nem tudhatjuk igazán mi volt ennek a Sors-szimfóniának a titka, de megérné elemezni a történteket. Mi az, ami a „szolgálat” rutinjából képes kiemelni a muzsikusokat és nagy hatású élmény létrehozására sarkallja őket? Mi az a karmesteri attitüd, ami egyszerre sugároz a zenész és a közönség számára, s előtérbe helyezi a műalkotást? Ha válaszokat most még nem is tudjuk, az élményt megőrízzük, s várjuk, hogy legalább ezen a szakmai szinten és hőfokon valósuljon meg a következő debreceni hangversenyévad.

(baljos)

 2010. április 29. 19:30   Kölcsey Központ

a  Debreceni Filharmonikus Zenekar  hangversenye

közreműködik: Kokas Katalin (hegedű)

vezényel: Medveczky Ádám

műsor:

Bartók Béla: II. hegedűverseny

Franz Schubert: VII. C-dúr szimfónia

KÖZÖS ALKOTÁS

Műsorválasztásában és kivitelében is élményszerű volt a Debreceni Filharmonikusok április 29-i bérleti hangversenye. Műsorán mindössze két alkotás szerepelt, de mindkettő az európai zeneirodalom legfajsúlyosabb opuszai közül. Az első félidőt kitöltő Bartók II. hegedűverseny szólistájaként Kokas Katalin lépett színpadra. Fellépését nagy várakozás előzte meg, a tőle elvárható magas művészi teljesítmény okán. Miután az elmúlt két évben a hazai hegedűsgárda legjobbjai (Banda Ádám, Kelemen Barnabás, Szabadi Vilmos, Szenthelyi Miklós, Szecsődi Ferenc)szinte valamennyien megfordultak Debrecenben, óhatatlanul alkalom kínálkozott az összehasonlításra is. Nos ezt a próbát is fényesen kiállta Kokas Katalin. Ahogyan Bartók hihetetlenül koncentrált, minden talmi csillogást nélkülöző remekét megszólaltatta, az valódi csúcsteljesítmény volt. Az első tétel főtémájának megragadóan intenzív és artikulált megformálása azonnal előre vetítette várható zenei élményt. Kokas Katalin hegedűje mindvégig eszközként szolgált a hihetetlenül sokrétű bartóki zenei anyag felfedezésében. Nagyszerűek voltak hangszín és karakter kontrasztjai, technikai perfekciója A partitúra a kísérő szerepnél messze több feladatot juttat a zenekar számára. Medveczky Ádám pálcája alatt nagyszerű egyensúlyban voltak a kíséret jellegű zenekari anyagok és az önálló jelentőségű szakaszok. A szólista, a karmester és zenekara mindvégig erőteljes koncentrációval muzsikált. Bartók II. hegedűversenye közel hetven évvel a bemutatója után sem tartozik a legkönnyebben befogadható alkotások közé. A muzsikusoknak hála, ezen az estén érzékelni lehetett a szuggesztív interpretáció áramkörét.

Szünet után Franz Schubert VII. C-dúr szimfóniája következett, mely igen jó választás volt a Bartók darab után. Stilárisan kontrasztált az előbbivel, de művészi tartalom és kvalitás tekintetében nem adott engedményeket. A zenetörténészek időnként zavarban vannak Schubert „címkézését” illetően. Sokan a negyedik nagy bécsi klasszikus mesternek tartják (Haydn, Mozart, Beethoven társaként), míg mások inkább a romantika érájához tartozónak érzik. Szerencsére ezek a viták az átlag zenebarátot nem nagyon zavarják, ők beérik azzal, hogy kitüntetett figyelemmel hallgatják Schubert kompozícióit.  A „mennyei hosszúságú” C-dúr szimfónia a nagy zenék közé tartozik. Ha szerzője nem hangjegyekbe, hanem szavakba mondatokba foglalta volna gondolatait, valószínű Tolsztoj, vagy Thomas Mann szintű írásmű jött volna létre.

Érdekes volt megfigyelnünk, hogy a karmester és a muzsikusok között létrejövő kapcsolat mennyire képes befolyásolni a hangzásképet, a zenei folyamatot. Medveczky Ádám láthatóan szereti zenekari kollégáit és elképzeléseit is el tudja velük fogadtatni. Viszonzásképpen nem személytelen, „szolgálatban” teljesített hangokat kap, hanem mindenki igyekszik legjobb formáját hozni. Néha egy-egy mosoly, egy-egy biztató tekintet teszi bensőségessé a muzsikálást. Ez az alkotó légkör képes kiemelni a produkciót a poros átlagból, s egyúttal képes tartalmas élményhez juttatni a hallgatót. Nem állítom, hogy a „nagy” C-dúr szimfónia előadásának minden mozzanata makulátlan volt, de mégis maradandó élményt kaptunk.  A közös alkotás,és adni-akarás élményét.

(baljos)

2010. március 15. 19:00   Kölcsey Központ

Kocsis Zoltán (zongora) és Kelemen Barnabás (hegedű)

szonátaestje

K. und K.

azaz Kocsis-Kelemen szonátaest indította a Tavaszi Fesztivál idei programsorozatát a Kölcsey Központ Nagytermében. A két művész a papirforma szerint – a több mint negyed észázadnyi korkülönbség okán – a hazai előadóművészek különböző generációjához tartozik, mégis sejthető volt, hogy kettejük együttműködése nem mindennnapi élményt hoz majd. A nagy várakozás oka az volt, hogy mindketten nemzetközi rangú muzsikusok, de így, együtt Debrecenben még nem léptek pódiumra.

A műsorválasztás tekintetében az előadók sem önmaguk, sem a közönség számára nem tettek engedményeket. Eredendően Bartók és Szigeti József 1940-es, híressé vált washingtoni koncertjét tekintették mintának. Három nagy “bés” mester (Beethoven, Brahms, Bartók) alkotása mellett Debussy, majd ráadásként Kodály került műsorra. Kohéziós erőként elsődlegesen  a darabok kvalitása dominált, de érdekes zenei, hangulati megfeleléseket érezhettünk a Debussy-Bartók-Kodály “háromszögben” is.

Nagy kérdésnek tünt, hogy a két alapvetően különböző habitusú, autonom személyiségű muzsikus miként talál közös nevezőre a közös interpretációban.. (E sorok írójának már alkalma volt kettejük közös muzsikálását élvezni Tiszadobon, így a kérdés némileg költőinek tekinthető.)  A koncert későbbi momentumaival összevetve Beethoven: A-dúr szonátája még az egymásra hangolódás és arányok kialakításának jegyében szólalt meg, hogy aztán Bartók II. hegedű-zongora szonátája valósággal sokkolja a közönséget. Döbbenetes, hogy az 1922-ben – a Táncszvit közelségében – született kéttételes darab ma is mennyire újszerűnek hat. Improvizáció jellegű, szabad szerkesztésmódja rengeteg ellentétes karakter, játékmód megszólaltatására ad lehetőséget, ami óriási koncentrációt ígényel az előadóktól. Kocsis és Kelemen imponáló szellemi és fizikai erőnléttel tárták fel a partitura legapróbb mozzanatait is, s így egycsapásra sikerült megragadniuk a közönség figyelmét.

Szünet után ismét Bartók következett, az 1915-ös keletezésű Szonatina, mely erdélyi gyűjtések nyomán – eredetileg zongorára – íródott (A hegedű-zongora letét későbbi, a nagy hegedűs, Gertler Endre munkája.)  Három rövid tétele ellenpontozta a II. Szonáta intellektuális súlyát, s jó átvezetésül szolgált Debussy szonátájához. Az impresszionista foltokban és szinekben tobzódó mű, dinamikus tempóválasztásaival, festői hangszíneivel a hangverseny legidillibb pillanatait eredményezte. A hivatalos műsor végén Brahms kompozíciója szólalt meg, az opusz 78-as számú G-dúr szonáta, melynek harmadik tételében  a szerző saját, Eső című dalának témáját használja fel. Akik a mély  mondanivalójú német romantikus muzsika kedvelői, azok igazán sallangmentes, mégis megindítóan bensőséges tolmácsolásban gyönyörködhettek. Teljes gazdagságában élvezhettük hangszereik, a Bösendorfer Imperial és a Gauarneri del Jesu széles spektrumú hangzását. Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás a hangverseny folyamán mindvégig a művészi teljesítőképesség legmagasabb régióiban jártak. Érdemes volt azt is megfigyelni, hogyan élnek a zenei dramaturgiával, miként teremtenek szoros kapcsolatot a művek egyes tételei között. A közönség kitartó figyelmét és lelkesedését – ráadásként – Kodály Adagiójának megszólaltatásával köszönték meg.

Az igazán nagy előadók számára másodlagos kérdés, hogy hogy a Carnegie Hallban, vagy egy vidéki művelődési házban zajlik-e a koncert. Ők mindig a tőlük várható maximumot nyújtják, s nem egyszerűen a közönségnek, hanem önmaguknak és a tolmácsolt remekműveknek kívánnak megfelelni. Ezen az esten – köszönhetően a Kocsis-Kelemen duo páratlan teljesítményének –  a Kölcsey Központ  a világ egyik legrangosabb kocerttermeként funkcionált.

(baljos)

 2010. március 11. 19:30   Kölcsey Központ

a  Debreceni Filharmonikus Zenekar  hangversenye

műsor:

Orbán György: III. szerenád

Camille Saint-Saëns: II. g-moll zongoraverseny

César Franck: d-moll szimfónia

közreműködött: Balog József (zongora)

vezényelt: Gál Tamás

TAVASZI TÉL

Az évad talán eddigi legjobb zenekari hangversenyét prezentálta március 11-i estjén a Debreceni Filharmonikusok együttese. Bár a program nem a legnépszerűbb sikerdarabokból állt, mégis felmelegítette a tavaszi téltől eleinte kissé levert közönség lelkét.

Elsőként Orbán György III. szerenádjának magyarországi bemutatója hangzott el. A tájékozottabb hallgatók nyilván eddig is tisztában voltak a kiváló kortárs komponista nagyságrendjével, aki nemzetközi hírét főként vokális darabjaival érte el. (Hat évvel ezelőtt született nagyszabású Requiemjét Debrecen városa rendelte és mutatta be.) A III. szerenád is friss darab, 2008-as keltezésű. A cím által sugallt, notturno divertimento hangulatot messze meghaladóan tartalmas mű, melynek két tétele a lassú-gyors rendet követi. Nyelvezete alapvetően tonális és első hallásra is élvezhető, ami azonban nem jelent minőségi engedményt. Orbán muzsikája invenciózus, témafejlesztései szervesek, s a hangszerelés is igen gazdag. Nem csoda hát, hogy az először megszólaló darabot az obligát udvariasságot messze meghaladó tapsvihar fogadta, melyből az előadók mellett a jelenlévő szerző is részesülhetett.

A biztató kezdet után következett Saint-Saëns népszerűnek egyáltalán nem tekinthető II. g-moll zongoraversenyének előadása. Attól a pillanattól kezdve, ahogy a színpadon megjelent egy megnyerően elegáns, komoly fiatalember – Balog József zongoraművész –, varázslat kezdődött el a teremben. A francia romantika ritkán játszott opuszát olyan kifogástalan műismerettel, pazar technikai felkészültséggel és magától értetődő muzikalitással tolmácsolta, hogy minden hangjára, akkordjára, futamára figyelnünk kellett. A szokatlan formai megoldású versenyművet (lassú-gyors-gyors tételrend) remek tempókkal és karakterekkel foglalta egybe. Nagyszerűen élt a Bösendorfer Imperial adta lehetőségekkel, de virtuozitását sohasem éreztem öncélúnak.A filharmonikusok is érzékenyen és ihletetten kísérték, igen szép kamarazenei pillanatokat teremtve. Az ifjú pianista, akinek kvalitásait szakmai körökban már jó ideje ismerik, meglágyította az egyébként némileg tartózkodó debreceni közönség szívét, mely egy ráadás kikövetelésével adott nyomatékot lelkesedésének.

Szünet után César Franck d-moll szimfóniája következett, aminek előadása tovább fokozta a kialakult jó légkört. Franck műve különös darabja a romantika irodalmának. A szokásostól eltérő háromtételes strukturája, s az ezeken átívelő ún. monotematikus építkezése nehéz feladatot jelent az előadóknak. A Debreceni Filharmonikus Zenekar tagjai azonban ráéreztek erre sajátos –  időnként Liszt Ferencet is idéző – világra, és ambiciózusan követték karmesterüket. Gál Tamás nagy szellemi és fizikai energiával vetette magát a zenei folyamatokba. Úgy irányított, hogy közben számított a zenekari játékosok önállóságára és muzikalitására. Ezt nyilvánvalóan alapos próbatermi előkészítő munkával sikerült elérnie. Szép pillanatokat eredményezett Bicskey Gábor angolkürt szólója, de feltétlenül megjegyzendő az is, hogy ezúttal – részben talán  a módosított zenekari ülésrendnek köszönhetően – sokkal egységesebbnek tűnt az együttes hangzásképe, mint bármikor korábban. Lehet, hogy kezdik (kezdjük) kiismerni a Kölcsey Központ nagytermének akusztikai viszonyait?

(baljos)

  • 2010. február 20. 16:00   Megtestesülés Templom

“Pokol és menny”

a Debreceni Kodály Kórus hangversenye

vezényelt: Pad Zoltán

Bárdos Lajos, Gyöngyösi Levente, Karai József, Orbán György, Szőllősi András és Vajda János  kórusművei

Pokol és menny címmel, igényes és választékosan összeállított a cappella programmal ajándékozta meg hallgatóit február 20-án a Debreceni Kodály Kórus. A Megtestesülés templomban rendezett hangversenynek külön jelentőséget adott, hogy az együttes közelmúltban kinevezett fiatal vezetőkarnagya Pad Zoltán gyakorlatilag ez alkalommal mutatkozott be a debreceni közönség körében.

A spirituális és zenei értelemben is koncepciózus műsor a XX-XXI. század magyar szakrális kórusirodalmából vonultatott fel kompozíciókat. A mélyből a magasságba, a sötétségből a fénybe ívelő gondolati és érzelmi skála egyes stációit képezték Karai József, Szőllősi András, Bárdos Lajos, Orbán György, Vajda János és Gyöngyösi Levente elhangzott kórusművei. Karai és Szőllősi esetében különösen rácsodálkozhattunk ma is meglepően frissnek, elevennek ható –  avantgard elemeket sem nélkülöző – zeneszerzői nyelvezetükre.  Ugyanígy árnyalta a Bárdos Lajosról – elsősorban mint népszerű népdalkórusok szerzőjéről – kialakult egyoldalú képet három motettájának megszólaltatása. Vajda János és a fiatal kortárs nemzedékhez tartozó Gyöngyösi Levente invenciózus alkotásai a magyar vokális literatúra legjobbjai mellé méltán sorolhatóak.

Szakmai közhelynek számít a kijelentés, miszerint az a cappella (kíséret nélküli) éneklés az énekkarok minőségének a legjobb fokmérője. A népszerűségnek örvendő zenekari, vagy hangszerkíséretes műfajok (oratóriumok, kantáták stb.) mellett egy valamire való kórusnak állandóan csiszolnia kell magát, ápolnia kell a cappella repertoárját. Mivel az utóbbi időkben néhányszor már fakulni látszott a Kodály Kórus jellegzetes hangzáskultúrája, ezért rendkívül üdvös, hogy Pad Zoltán is különös fontosságot tulajdonít az alapos, rendszeres műhelymunkának. A „Pokol és menny” című hangverseny művészi kivitelezése ugyan nem minősíthető hibátlannak (ez egyébként is ritkán adatik meg!), de ígéretesnek feltétlenül. Az intonációs és ritmikai fegyelem tekintetében valamennyi közreműködőnek személyes felelősséget kell viselnie a legmagasabb minőség elérése érdekében. Ezen a téren is óriási hagyományokkal rendelkezik már a Kodály Kórus, s ha ezt az igényt sikerül tovább örökíteni, akkor visszanyerhető a régi nimbusz.

Pad Zoltán bemutatkozása igen jó benyomást tett. Feltételezhető, hogy fiatalabb, mint kórusának bármelyik tagja, mégis képes szuverén vezetőként megnyilvánulni. Karnagyi eszközei kiműveltek, mozdulatai célratörőek és informatívak. Az elhangzott művek dramaturgiáját képes volt meggyőzően felépíteni, s érzelmileg átélhetővé tette a publikum számára. Nyilvánvaló, hogy a kitűnő műsor-összeállítás és a betanítás is az ő személyes érdeme. Dicsérhető, hogy a kisebb-nagyobb szólista feladatokra alkalmas énekeseket választott, akik igen jól teljesítettek a koncert folyamán. Vitéz Ferenc igényes műismertetései és a közrebocsátott szövegfordítások is jól szolgálták a befogadást, éppúgy, mint a Megtestesülés templom akusztikai és esztétikai szempontból is alkalmas belső tere.

Kár, hogy nem hallgatták többen a Kodály Kórus hangversenyét. Értékvesztett hétköznapjainkban bizonyára sokaknak lett volna szükségük arra, hogy lássák, megtapasztalják az utat, mely a sötétből a fénybe vezet. További jó utat! – kívánhatjuk a kórusnak és karnagyának, várva közös művészi pályájuk újabb fontos állomásait.

(baljos)

  • 2009. december 20. január  17. 19:30   Művészetek Palotája/Budapest

a  Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus

 hangversenye (karigazgató: Pad Zoltán)

(Magyar Szimfonikus Körkép)

műsor:

Tóth Péter: A  helység kalapácsa – bemutató

Igor Sztravinszkij: Oedipus Rex (opera-oratórium)

közreműködik:

Oedipus: Cselóczki Tamás – tenor
Jocaste: Wiedemann Bernadett – mezzoszoprán
Kreon: Cseh Antal – basszbariton
Tiresias: Palerdi András – basszus
Pásztor: Böjte Sándor – tenor
Hírnök: Wagner Lajos – basszbariton

Narrátor: Miske László

Vezényel: Kocsár Balázs

MŰPA mappa

Cívis büszkeséggel léptem be a Művészetek Palotája főbejáratán a debreceni zenei együttesek január 27-i koncertjére érkezvén, de bő két óra elteltével szerényen kellett távoznom. Pedig a Kodály Kórus és a Filharmonikus Zenekar programja igazán érdekesnek ígérkezett.

A Magyar Szimfonikus Körkép sorozat alapkövetelményeit jócskán túlszárnyalva ezúttal új magyar mű ősbemutatójával jöttek művészeink. Tóth Péter a magyar zeneszerzők (még fiatal) középnemzedékéhez tartozó komponista Petőfi nyomán komponálta A helység kalapácsa című kórus-operáját. A műfajilag és nyelvezetét tekintve is igen érdekes darab, meglehetősen hallgatóbarát. A szerző biztos kézzel formálja a zenei folyamatokat, színesen hangszerel és  művének szerkezete is áttekinthető. Merít a barokk és klasszikus oratórium hagyományból, de szólisták helyett az énekkar egyes szólamaira osztja ki az eposz szerepeit. Időnként frappáns zeneirodalmi idézetekkel ironizál. Nem tudom, hogy miként fog ez az új mű Tóth Péter ígéretesen gazdagodó életművébe illeszkedni, de tény, hogy szellemes, invenciózus muzsikát alkotott. Nem hallgathatom el azonban, hogy a megszólaltatás kissé halványra sikeredett.  A kórus – a darab abszolút főszereplője – végig a hatalmas színpad hátteréből szólt, s így a partitúra sok lényeges momentuma elsikkadt. (Nem értem, miért nem használták a MŰPA kóruskarzatát, ahonnan bizonyítottan jobb arányokat lehet kialakítani.)

Szünet után a XX. század egyik, nálunk ritkán játszott remeke, Sztravinszkij: Oedipus Rex című opera-oratóriuma hangzott el, melynek műfaji kettőssége hasonlatos Tóth Péter iménti darabjához. A Szophoklész tragédiáján alapuló, –  Jean Cocteau által kreált – latin nyelvű szövegkönyvet Sztravinszkij zárt számokban (kórusokban, áriákban) zenésítette meg. A történéseket a Narrátor prózai kommentárjai tetszik követhetővé. Bevallom, az előadással kapcsolatos legnagyobb előzetes félelmem, a kórus mérete miatt alakult ki. A Kodály Kórus férfikarának létszáma még kisegítőkkel együtt sem közelítette meg az ötven főt, ami ez esetben az alsó minimumnak tekinthető. (A darab legutóbbi pesti előadásán tudomásom szerint a teljes Honvéd Férfikar és a Rádióénekkar férfikara, azaz kb. 80 fő állt a színpadon!)

Az énekkar tagjai érezhették ezt szorongatott helyzetet, s a körülményekhez képest hősiesen igyekeztek megbirkózni a feladattal. Nyilván oroszlánrésze lehet a helytállásban Pad Zoltán karigazgató betanító munkájának. Ugyanezt a helytállást sajnos nem mondhatjuk el az opera-oratórium énekes szólistáiról. Talán csak Wiedemann Bernadett erőteljes Jocaste-ja okozott örömet. A címszerepben Cselóczki Tamás ismét egy látványos fiaskót produkált. Sem hangi, sem zenei értelemben nem tudta birtokba venni a szólamot. Korábban magam is lelkesen dicsértem Kalaf és Radames alakításait, most azonban ismét egy olyan erején felüli feladatba szaladt bele, ami inkább kárt okozott az énekesnek, de a közönségnek is. Palerdi András és Cseh Antal teljesítménye rendben lévőnek tűnt, utóbbit azonban alig lehetett hallani. Nem hiszem, hogy a művész hangereje veszített volna korábbi erejéből, inkább azt feltételezem, hogy a főpróbán nem kontrollálták a nézőtérről a hangzási arányokat. (A MŰPA hangversenytermében ez pedig komoly vétség!) Böjte Sándornak és Wagner Lajosnak ezúttal rövid, de nehéz énekelnivalója akadt.  Küzdelmük nem hozott pozitív eredményt, különösen  a ritmikai problémákat illetően. Miske László meg – érzésem szerint – túljátszotta a Narrátor szerepét, mert Sztravinszkij szikár zenéjéhez képest előadásmódja patetikusnak tűnt.

A zenekari játék „puzzle” paneljei számos szép pillanatot eredményeztek, de a nagy egység mégsem állt össze. Kocsár Balázs karmester ambíciózus és érdekes műsorösszeállítása akár egy kiemelkedő koncertet is hozhatott volna. Nem tudom, hogy elégséges volt-e az összpróbákra fordított idő, vagy netán a MŰPA hatalmas színpadán könnyen jelentkező „koncert-frász” akadályozta a felszabadult muzsikálást. Kocsár Balázs artisztikus, lekerekített (pálca nélküli) mozdulatai is inkább a részletek kidolgozásához adtak információt, mint a nagy drámai ívek megszólalásához. Természetesen tudom, hogy a karmesteri technika milyensége a művészi magánszféra része, de, ha ez ilyen mértékben befolyásolja az interpretációt, akkor szóvá tehető.

Sajnálom, hogy némileg fanyalgósra sikerült ez a beszámoló. Higgyék el, nem öröm a kritikus számára, ha többet kell bírálnia, mint dicsérni. Lehetne persze felhőtlenül lelkesedni, csakhogy annak semmi értelme, mert akkor egyformán becsapnánk a művészt és a közönséget.

(Ha reggel a tükörbe nézve kedvezőtlen képet látok, nem biztos, hogy a foncsorázás sérült meg. Lehet, hogy az öltözetem hagy kívánnivalókat maga után…)

(baljos)

2009. december 20. 19:30 Kölcsey Központ Nagyterem

A Debreceni Filharmonikus Zenekar hangversenye

A. Corelli: Karácsonyi concerto grosso

J.S. Bach: Jauchzet Gott in allen Landen – kantáta

P.I.Csajkovszkij: Diótörő (részletek)

km.: a Cívis Táncegyesület (műv.vez.: Nagy Olivér)

Sinka Krisztina (szoprán)

Vezényel: Medveczky Ádám

 

KARÁCSONY

„Csalánba (és kritikusba) nem üt a mennykő” – tartja a közmondás, a valóság azonban alaposan rácáfolt a népi állításra. Miután megegyeztünk, hogy ezúttal melyikünk foglalja írásba a Debreceni Filharmonikusok karácsonyi koncertjével kapcsolatos gondolatait, a koncert kezdetére mindketten a tabletták és kapszulák fogságába kerültünk. Így nem vehettünk részt a Vivaldi-Bach-Csajkovszkij műveket felvonultató december 20-i adventi koncerten. Az előjelek pedig csábítóak voltak, mivel Medveczky Ádám személyében az egyik legkiválóbb magyar karmester állt a dobogóra, s a Diótörő speciális, koncerttermi balett előadása is különös csemegének ígérkezett.

Sajnos személyes jelenlét híján, nem adhatunk szakmai véleményt az eseményről. (Talán nem is olyan nagy baj ez, mert így az ünnep emelkedett hangulatát fanyalgásunkkal és oktondi megjegyzéseinkkel nem árnyékoltuk be.) Tekintsék ezt a kritikusok nagylelkű ajándékának, akik ezúton kívánnak valamennyi zenebarátnak  meghitt, bensőséges ünnepeket és eredményes, zenei élményekben gazdag új esztendőt!


2009. december 03. 19:30 Kölcsey Központ Nagyterem

A Debreceni Filharmonikus Zenekar hangversenye

J. Brahms: D-dúr hegedűverseny
F. Mendelssohn-Bartholdy: II.  “Lobgesang” szimfónia op. 52

Közreműködött: Banda Ádám (hegedű)

Szerelem Csilla, Szőllősi Kármen, Mukk József (ének)

a  Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Pad Zoltán)
Vezényelt:  Gál Tamás

 

LOBGESANG

Az elhangzottak alapján a recenzens erős késztetést érzett, hogy a szimfónia melléknevét címként és kettős értelemben használja. Ugyanis először „Lobgesangot”, aztán pedig a “Lobgesangról” szeretne írni. (Lobgesang= dicsőítő ének) Ennek elsődleges oka a váratlan műsorváltozás miatt beugró Banda Ádám rendkívüli teljesítménye volt, amivel a fiatal és nagyon tehetséges művész a hallgatóságot Jandó Jenő elmaradt közreműködése után bőségesen kárpótolta.

(A műsorváltozásról annyit, hogy ez időnként megtörténhet. Zenekarunk esetében azonban már másodszor fordul elő, hogy emiatt nagynevű kortárs zeneszerző műve pottyan ki a programból. Nem is olyan régen Ligeti György Melodien című műve maradt el, most pedig Durkó Zsolt Altamirájának megismerésétől esett el a közönség. Miképpen a zeneművészetet tanuló – és időnként ugyanebben a zenekarban szakmai gyakorlatot teljesítő – hallgatók is, akik számára komoly követelmény a kortárs zene ismerete.)

J. Brahms D-dúr hegedűversenye minden szólistának jelentős próbatétele. A benne rejlő  lehetőségek föltárásához, megmutatásához, illetve a  nehézségek maradéktalan leküzdéséhez a megadatott tehetségen kívül tökéletes szellemi, fizikai és technikai diszpozíció szükséges. Amit Banda Ádám ezen az estén nyújtott, az mindennek tökéletes bizonyságát adta. Hatalmas energiákat fölszabadító játéka a másoknál esetleg szélsőséges megoldásokat eredményező fiatalos lendület és akarás ellenére kiegyensúlyozott, stabil és a szerzőre oly annyira jellemző „mérték és izzás” termékeny feszültségét hordozza magában. Ez a monumentális  az első tételre volt leginkább jellemző. A második tételt indító, nagyon szép, tartalmas hangú, bár az előírt  „piano-dolce”-t már meghaladó oboaszóló (Ludmány Antal) után a tétel mondanivalóját fantáziagazdagon és elmélyülten, szinte vallomásszerűen jelenítette meg a hallgatóság előtt. A vidámság mellett ugyancsak a fegyelmezettség jellemezte a zárótételt, ahol a „giocoso-jelleg” mellett a „ben marcato” is karakterisztikusan megjelent.

A szólista a közönség nagy lelkesedését J.S. Bach C-dúr szólószonátája Allegro tételének eljátszásával köszönte meg.

F. Mendelssohn II. „Lobgesang” szimfóniája nem tartozik a szerző gyakran játszott szimfóniái közé. A Gutenberg-féle könyvnyomtatás 400 éves évfordulójára írott „dicsőítő ének” műfaját maga a szerző kantátaszimfóniaként határozta meg. Bemutatója 1841-ben volt. A negyedik tételben megjelenő korál és fúga egyértelmű utalás a korábbi évszázadok zenéjére, de a kórus alkalmazása okán Beethoven IX. szimfóniáját, mint példát is meg lehet említenünk, noha azzal kapcsolatban semmilyen tartalmi hasonlóság nincsen.

Három egybeszerkesztett tétel előzi meg a kantátatételt. Az, hogy az egyébként terjedelmes alkotás egyáltalán nem tűnt hosszúnak, elsősorban a vezénylő Gál Tamás érdeme, aki a magyar karmesteriskola nagy hagyományainak őrzője és továbbítója. Vezénylésének intenzitása, stabilitása, a tételek, illetve a teljes mű összefogottságát eredményezte. Így tulajdonképpen két hatalmas egységet jelenített meg, melyeket a szimfóniatételek elején, a kantátatétel elején és végén megszólaló fanfár keretezett.

A mű első perceiben nyilvánvalóvá vált, hogy jót tett a zenekarnak a hagyományos berendezkedés visszaállítása. A szimfóniatételekben kiegyenlítettebb volt az együtthangzás, mint máskor. A vonóskar önálló megnyilvánulásai helyenként bársonyosan puhának tűntek, azonban a tutti részekben továbbra is kevés az a töltet, ami az egészséges szimfonikus hangzás alapja kellene, hogy legyen. Szerencsére Gál Tamás megkérdőjelezhetetlen tempóválasztásai és a szerzői utasítások maradéktalan betartása, illetve betarttatása így is lehetővé tették a felhangzó zenei anyag élvezetét.

A második részben az előadói apparátus kórussal és három szólistával egészült ki. A monumentális kantátatétel dramaturgiája a kórus- és szólótételek váltakozásán alapul.  Előbbiek képezik a tétel támpilléreit. A Kodály Kórus eleget tett ennek a feladatnak, bár a hangzásképet némileg zavarta a férfikar hangzásban gyengébb volta. A két szólista hölgy a kórus tagjaként megérdemelten kapta meg a lehetőséget. A szoprán szólamot éneklő Szőllősi Kármen magas hangjainak vibrátója ugyan némileg zavaró volt, de a feladattal azonosulni tudott. Különösen a drámaiságot hordozó ötödik rész („Strike des Todes hatten uns empfangen”) megfogalmazása volt figyelemre méltó. Szerelem Csilla némileg fedettebb hanggal énekelt, a negyedik tételben („Ich harrete des Herrn”) a kürt helyenként el is fedte. Mukk József az Operaház tenoristája hajlékony éneklésével, emlékezetes zenei megnyilvánulásokkal szerzett örömet a hallgatóságnak. Ez elsősorban a lírai hangvételű tételekben fordult elő (Pl.”Drum sing’ ich mit meinem Leide”), az ötödik tétel drámai hangvétele tőle valamelyest távolabb áll.

Molnár Zsolt

  • 2009. november 23. 19:00 – Kölcsey Központ Nagyterem

Polgár László dalestje

km.:  Polgár Judit (zongora)

Műsor:  F. Schubert: Téli utazás (Winterreise)

POLGÁRI UTAZÁS

A Kölcsey Központ kiváló Bösendorfer Imperial zongorája már sok nagyszerű művészt vonzott városunkba. Idén harmadjára indult útjára a hangszer köré szervezett hangversenysorozat, melyet Polgár László dalestje nyitott meg.

Műsorán Franz Schubert: Téli utazás (Winterreise) című dalciklusa szerepelt leánya, Polgár Judit közreműködésével. Sajnos a dalestek rendezése lassan már kiszorulni látszik a hangversenyszervezői gyakorlatból. Nehéz és megterhelő a műfaj az előadó(k) és a közönség számára egyaránt. Itt 2-3 percben kell – egy szál zongora mellett – szituációt, hangulatot teremteni, emberi sorsokat felidézni. Nincs díszlet, kosztüm, karmester, zenekar, mindössze egyetlen emberi hang és a zongorista tíz ujja áll rendelkezésre a varázslathoz. Ehhez általában nem járul túl nagy közönségvonzó hatás, mert a publikumtól is az átlagosnál nagyobb figyelmet és fegyelmet követel a befogadás.

Mindezek előrebocsátása után örömmel jelenthetem, hogy Polgár László hallgatói életreszóló élményt kaptak a november 23-i koncerten. A művész remek diszpozícióban, bámulatos koncentrációval énekelte el egyvégtében a mintegy öt-negyedórás, 24 dalból álló ciklust. Az első, ami megkapott, a ma is kiegyenlített, nemes tónusú kiművelt hangmatéria, mely (tetszik-nemtetszik) a művészi éneklés alapvető kelléke. Ehhez társult a perfekt szövegkiejtés és légzéstechnika, s természetesen a stílus alapos ismerete. Schubert remekét – mint azt Polgár László nyilatkozta – bécsi tanulmányai alatt egykor világhírű mesterével, Hans Hotter-rel tanulta meg, s tartja azóta is repertoárján. Az eltelt évtizedek alatt az interpretáció nyilván sok-sok emberi és énekesi tapasztalattal gazdagodott, s ennek eredményeként most egy tudatosan megformált, lélektanilag is árnyalt produkciót kaptunk.

Külön kell szólnunk zongorista partneréről, Polgár Juditról. Az „apa és leánya” kapcsolat nyilván adott valami különös hangulatot a koncertnek, de ez korántsem lett volna elég a magasrendű élmény létrehozásához. Polgár Judit perfekt módon, tökéletes anyag- és műismerettel zongorázott. Mindvégig remekül alkalmazkodott és a szóló szakaszok adta lehetőségekkel is kitűnően élt. Legutóbb talán a Kings’s Singers hangversenyén tapasztaltam a partnerek közti egymásra figyelésnek ezt az egészen koncentrált formáját.

A közönség is remekül vizsgázott. Szinte lélegzetünket visszafojtva hallgattuk Polgár László énekét, s aki akarta, a közrebocsátott szövegfordítás segítségével is követhette Wilhelm Müller dalszövegeit. Kár, hogy az utolsó percekben egy köhécselő hallgató némileg megzavarta ezt a meghitt hangulatot. Ez azonban nem befolyásolta a koncert magas minőségét, mely a forró tapsokból ítélve, nagy hatást gyakorolt a jelenlévőkre. Igazi embernemesítő esemény volt, lélekben gazdagabban távoztunk, mint ahogyan érkeztünk. Létrejött a legnagyobb hatás, amit a művész közönségére gyakorolhat. Köszönet érte!

(baljos)

  • 2009. november 20. 19:00 – Szent Anna Székesegyház

A Debreceni Kodály Kórus Szent Cecília napi hangversenye

Német romantikus kórusmuzsika     vez.: Szabó Sipos Máté

 “MUZSIKÁS CICELLE” ÜNNEPÉN

Német romantikus szerzők kórusműveiből összeállított programmal lépett közönség elé a Debreceni Kodály Kórus idei Szent Cecília-napi hangversenyén. A Szent Anna Székesegyházban megrendezett eseményen  – az együttes egyik korábbi vezetőkarnagya –  Szabó Sipos Máté vezényelt. Mint kiderült, szerepe messze összetettebb volt ennél, hiszen a gondos és koncepciózus műsorösszeállításon túl, a vetítéssel megjelenített szövegfordítások is a nevéhez köthetők.

Johannes Brahms: Marienlieder (Mária-dalok) ciklusától és Anton Bruckner darabjaitól eltekintve jórészt kevéssé ismert szerzők művei szólaltak meg. Bevezetésként Max Regernek a német későromantika nagyhatású képviselőjének két alkotása hangzott el a Geistliche Gesänge című késői sorozatokból.  Reger a XIX-XX. század fordulójának útkereső mestere volt, kinek  pályájára Bach és Brahms művészete egyaránt nagy hatást gyakorolt. A mostani előadás bizonyította, hogy darabjai megérdemelnék a rendszeres műsorra tűzést. Ugyanez vonatkozik Hugo Wolf Joseph von Eichendorf szövegére komponált vegyeskari sorozatára (Sechs geistliche Lieder),  és a koncertet   záró  Rheinberger kórusműre is.

Az előbbiekből nyilván kiderült, hogy azért nevezem gondosnak a műsor összeállítását, mert a tematikai- és a stiláris egység keretein belül bátran vállalta a kuriózumok megszólaltatásának kockázatát. A Szent Anna templom inkább hangulatával és architekturájával szolgálta az interpretációt, mint akusztikájával. A jótékony utócsengés nemcsak homogenizálta a kórus hangzását, de időnként egybe is mosta a karaktereket és a  szólamrajzot. A Kodály Kórus számára alapvetően fontos, hogy a rendszeres oratórium előadások közepette, a mívesebb a cappella repertoár megszólaltatására is vállalkozzanak. Az igényes munkában kiváló vezetőjük volt Szabó Sipos Máté, aki végig nagy műgonddal és emócióval dirigált. Mozdulatai lendületesek és informatívak voltak, s mindig kézben tartotta a tételek formai és dramaturgiai  arányait.

Érzésem szerint ezúttal az énekkar mélyebb szólamai voltak egységesebbek, ellenben a szoprán néha élesnek, a tenor pedig időnként fakónak tünt. (Ezt azért vagyok kénytelen megjegyezni, mert napjainkban számos olyan kiváló kórust hallhatunk szerte a nagyvilágban, melyek ugyan nem hivatásosként működnek, de hangképzés és matéria tekintetében komoly versenytársai a profiknak.) A Kodály Kórus összteljesítménye mégis rendkívül megnyerő volt  az este folyamán.  Széles dinamikai skálán énekeltek, s  érzelmileg is azonosulni tudtak a darabokkal.

Ha ezen a koncerten múlik, Szent Cecília bizonyára továbbra is szívesen marad a zenészek védőszentje.

(baljos)

2009. november 12. 19:30 – Kölcsey Központ Nagyterem

Tóth Péter: Téli rege
E. Elgar: e-moll gordonkaverseny op. 85
J. Brahms: I. (c-moll) szimfónia op. 68

Debreceni Filharmonikus Zenekar
Közreműködött: Kokas Dóra – gordonka

Karmester : Kocsár Balázs

ÖRÖM ÉS BÁNAT

A hangverseny nyitószámaként Tóth Péter vonószenekarra komponált „Téli rege” című műve hangzott el. Nosztalgikus hangulatot árasztó, őszinte emberi gondolatokat hordozó, hol áradó,  hol filozofikus mélységeket föltáró zenét hallhattunk, melynek dallam és harmóniavilága az első pillanattól kezdve utat talál a hallgató lelkéhez. A darab négyrészes, mégis, egyetlen nagy, összefüggő egységnek éltük meg az előadást, ami nyilvánvalóan az előadók érdeme is egyben. Külön említést érdemel a mű hangszerelése. A faktúra, a szólamok felrakása tömör hangzásokat tesz lehetővé és ez a körülmény hallhatóan inspirálta a játékosokat. Csupán a kedvezőtlen pozícióba kényszerített, „befelé játszó” szekund hegedűket érezhettük helyenként fakóbbnak. Az igen tehetséges zeneszerző alkotása méltán aratott nagy sikert.

Edward Elgar gordonkaversenyének (Op.86) szólistája a fiatal Kokas Dóra volt, akit két évvel ezelőtt ismert meg a debreceni közönség. Az eltelt időszak alatt hangszerkezelése erőteljesebb, határozottabb lett. Ennek ellenére játékában egyelőre nem érzékelhető eléggé a személyes kisugárzás ereje. Pedig ennek megjelenítésére a versenymű teljes terjedelmében igen jó lehetőségeket kínál. Alaposan kidolgozott, nagy lendülettel és akarással megszólaltatott produkciót hallhattunk, az események spontán megélése nélkül. Talán a harmadik tétel volt ez alól kivétel, ahol a szólista valóban szép hangon igyekezett bensőséges hangulatot teremteni. A zenekarral és a karmesterrel való kontaktusra szemlátomást gyakran figyelt, itt azonban intonációs bizonytalanságok fordultak elő, általában akkor, amikor egy másik szólammal találkozott (pl. az első tétel  recitativójának végén a fafúvósokkal, vagy ugyanezen tétel végén a csellistákkal). Mindezekkel együtt is elmondhatjuk, hogy fiatalsága, elszántsága de legfőképpen tehetsége garanciát jelenhet a további akadálytalan fejlődés és a művészi kibontakozás tekintetében.

Johannes Brahms I. (c-moll) szimfóniája (op.65) minden nagyzenekarnak repertoárdarabja és a zeneileg tájékozott közönség is minden bizonnyal a legismertebb szimfóniák között tartja számon. Ennek a ténynek számos előnye mellett veszélyforrásai is vannak. Például az, hogy az előadók esetleg az „ahogy szoktuk” kategóriába sorolható előadást produkálnak és a hallgatóság ezért nem részesülhet az újrafelfedezés, netán a műről eddig benne kialakult kép gazdagodásának örömében. Nos, ezen az estén ehhez az állapothoz közeli interpretációt hallottunk. Nagyvonalakban a mű megszólalt ugyan, de hiányoztak a kiemelkedő lélektani pillanatok. Némileg enyhítette hiányérzetünket a közismert szólók magas színvonalon történt megszólaltatása, vagy annak megtapasztalása, hogy néhány (!) vonós  (élen Kardos Ildikóval, az együttes egyetlen igazi koncertmesterével) végig szinte szólistai aktivitással muzsikált.

Valószínűleg Kocsár Balázs karmesternek is voltak ilyen hiányérzetei, amit az utolsó, körülbelül negyvenöt másodpercben igyekezett kiküszöbölni. Ekkor ugyanis rendkívüli intenzitással „pörgette fel” a finálét, ami nem is tévesztette el hatását. Ha ezt az intenzitást a szimfónia egészére kiterjesztette volna, alighanem ünneppé varázsolta volna az estét. Sajnáljuk, hogy nem így történt.

(Molnár Zsolt)

  • 2009. október 22. 19:30 – Kölcsey Központ

(VÉG)TISZTESSÉG

Verdi Requiemjének előadása Debrecenben

 

Farkasréti Mária – szoprán

Francesca Provvisionato – mezzoszoprán

Cselóczki Tamás – tenor

Wagner Lajos – basszus

Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Pad Zoltán)

Debreceni Filharmonikus Zenekar

vezényel: Kocsár Balázs

 



Milano San MarcoA forradalom évfordulójának előestéjén, október 22-én indult útjára a Rubányi Vilmos hangversenysorozat 2009-2010-es évada. A nyitókoncerten városunk együttesei – a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Kodály Kórus – a zeneirodalom egyik legmonumentálisabb, már-már kultikus remekének, Verdi Requiemjének előadására vállalkoztak. Az ilyen darabokról állítják zenész berkekben, hogy ha a hangjainak hatvan százalékát sikerül megszólaltatni, az már biztos siker. Nos, előadóink ennél sokkal jobb statisztikával zárták a hangversenyt, de az igazi nagy élmény – több oknál fogva – mégis elmaradt.

Kezdjük a pozitívumokkal. A zenekar és az énekkar egyaránt kiváló felkészültséggel lépett a Kölcsey Központ színpadára. A kényes zenekari állások szemmel láthatóan (vagy inkább füllel hallhatóan) gondosan összecsiszolva szólaltak meg, legfeljebb egy-két apróbb együttjátszási pontatlanságra emlékezem. A Kodály Kórus állandó repertoárdarabja a Requiem, de nyilvánvalóan jót tett nekik az új vezetőkarnaggyal, Pad Zoltánnal végzett közös „portalanítás”. Jól állták a sarat, de a Sanctus tételben és még inkább a záró Libera me fúgában bekövetkezett az, amitől végig tartani lehetett, tudniillik, hogy 45-50 fős énekkari létszámmal ezt a művet szinte lehetetlenség megszólaltatni. Itt már nem volt magva, súlya az egyes szólambelépéseknek, s így a hangzás kényes egyensúlya óhatatlanul megbomlott. Ezzel együtt, csak dicséret illeti az énekkart, mert e hiányosság ellenére is nagy művészi igénnyel és átéléssel énekeltek a koncert folyamán.

Verdi színpadi műveihez hasonlatosan, ebben a gyászmisében is meghatározó szerepet kapnak a szólisták. Négy, hangilag összeillő, zeneileg felkészült, ”strapabíró” énekesre van szükség ahhoz, hogy a mű illúziót keltően szólaljon meg. Ezen a hangversenyen ez a feltétel csak részben teljesült. Bevallom, legtöbbet a mezzoszoprántól, Francesca Provvisionatotól reméltem, aki olaszként „hazai terepen” mozgott, és korábbi teljesítményei is a legjobbat ígérték. Felkészültségben és muzikalitásban ezúttal sem volt hiányunk, de éneklésének intenzitása most kevésnek bizonyult. Farkasréti Mária a szoprán szólam nehézségeivel igen jól megbirkózott, s a hirhedten nehéz, a cappella kórusrész szólóját is bravúrosan megoldotta. Kissé tartottam Wagner Lajos fellépésétől, miután Verdi partitúrája egy igazi „basso cantante” hangot igényel, az övé pedig németes jellegű hősbariton. Fegyelmezetten énekelt, de nagyon hiányzott a voce kiegyenlítettsége és a hosszú dallamívek intenzív megformálása. A végére hagytam az est kínos élményét, Cselóczki Tamás tenorszólóját. Cselóczki az utóbbi évek felfedezettje, őstehetség, akinek imponáló hangi adottságait a Szegedi Szabadtéri Színpadon, és nálunk a Csokonai Színházban is élvezhettük már. Ezúttal – biztató kezdés után – fokozatosan halványuló, labilis teljesítményt nyújtott, mígnem a remekmű legáhítatosabb részében, a Hostiasban végleg alulmaradt a partitúrával folytatott küzdelemben. Hiba volt őt ilyen helyzetbe hozni, egy pillanatnyilag erejét meghaladó feladattal megbízni.

A végére hagytam a dirigens, Kocsár Balázs teljesítményének méltatását. Azt hiszem, hogy a maga részéről mindent igyekezett megtenni a  Requiem sikeres előadása érdekében. Alaposan ismeri a művet, gondosan közeledik hozzá, s kellő tiszteletet tanúsít Verdi zenéje iránt. Talán ebből a tiszteletből adódott, hogy személyes indulataiból, érzelmeiből a kívánatosnál kevesebbet sugárzott az előadókra és a közönségre. Ezért történhetett, hogy a nagy tablók és csúcspontok bár imponálóak voltak, mégsem váltották ki a katarzis megtisztító élményét. Jobb emberként kellett volna hazamennünk a koncert után, s bennünk kellett volna visszhangozzék az este élménye. Helyette egy derekas, tisztességes hangverseny emlékével távoztunk, de a várt felkavaró élmény ezúttal nem született meg.

(baljos)

Az illusztráció a Requiem 1874-es ősbemutatójának színhelyét, a milánói San Marco bazilikát ábrázolja.
Reklámok



%d blogger ezt kedveli: